forrás: www.sz-david.atw.hu

Azoknak, akik elmentek a Dóm térre a mostani hétvége valamelyik estéjén, óhatatlanul nehéz volt elvonatkoztatni Miloą Forman 1979-es hollywoodi alapfilmjétől. Egy színházi előadás azonban nem lehet egyenlő a filmmel. Szűkebb korlátok között kell az ifjú színészeknek és táncosoknak megmutatniuk, mit tudnak. Ettől függetlenül elmondható, így is, itt is pazar előadás született. Vereckei Rita díszletei, a New York nevezetes épületeit s szimbólumait felvonultató óriás drapéria, a többszintes börtönrács, a hatalmas repülőpropeller elég ötletesnek bizonyultak. A zöld-szürke árnyalatú drapériaelemek előtt kiemelődtek a Túri Erzsébet színpompás jelmezeiben játszó fiatalok. Bár tény, ha egy kicsit kopottabb jelmezeket vonultattak volna fel, s a ruhák nem lettek volna ennyire újszerűek, az autentikusabb lett volna.
Román Sándor laza, szellős, dinamikus és izgalmas koreográfiájának hála a Hair nagy tömegjelenetei csak úgy vonzották a várakozó tekinteteket. Román pedig nemcsak a hivatásos táncosokat, de a főszereplő színészeket is keményen megmozgatta, nem kis koncentrálóképességre kényszerítve őket. Le a kalappal előttük! Nem lehet könnyű egyszerre asztalon táncolni, csilláron függeszkedni, s közben kristálytisztán énekelni. Dolhai Attilának azonban sikerült a Megszültél című dalnál. A börtönrácsokon ugráló Kerényi Miklós Máténak (Woof) azonban nagyobb falat volt ez a feladat. A Haj című dal végére, az irigylésre méltó tánca mellett kissé elfogyott belőle a szufla, s a dalszöveg érthetetlenre sikeredett.
Egy zenés színházi produkcióban mindig fontos, hogy egyszerre legyen igaz a színészre a makulátlan énekhang és a beleérző, játékos színjátszás, a szituációba való teljes belehelyezkedés. Akinél mindez maradéktalanul sikerült, az Szemenyei János. Játéka végtelenül természetes, s dalainál minden egyes hang a helyén. Éneklése minden pillanatban tisztán, tökéletesen érthető. S fantasztikus ívet ír le miközben eljut a lelkes, bevonulni készülő sráctól a hippi életet megízlelő ifjún át a legjobb barát által a haláltól megmentett, mégis identitást vesztő, kiégett aggastyánig.
Bagó Bertalan a próbák során rendesen nyesegette színészei manírját, s a prózai jelenetek mondhatni nagyon jól össze is álltak a pénteki premierre. Komolyabb feladat, hogy egy-egy énektechnikailag nehezebb dalnál is a színész képes legyen a játékra is odafigyelni. A Van-e út feléd? című dalnál a Peggyt alakító Baranyai Annamária minden erejét lekötötte a dal énektechnikai megoldása, tökéletes eléneklése. Mindenképp említésre méltó a többiek játékossága is: a gazdag, fekete feleségétől, Peggytől menekülő, vagány Hud (rendes nevén: Lafayette) szerepében feltűnő György Rózsa Sándor, a lelkes és naiv, tiszta szívű Jeannie-t alakító Vágó Bernadett, vagy akár Sheila kissé hebrencs és beképzelt vőlegényeként látható Sánta László. Faragó András és Náray Erika Berger szüleiként tökéletesen adják vissza a nyugodt, ámde annál színtelenebb és unalmasabb hétköznapi életet élő kispolgárt, akiknek nincs is más programjuk, mint este, munka után pattogatott kukoricát majszolni a televízió előtt. De ugyanúgy megmosolyogtató az az erőlködés, amint Sheila újgazdag szülei igyekeznek hasonulni a New York-i felső tízezerhez. Ezt az ugyanolyan sótlan házaspárt Kricsár Kamil és Nagy Bea keltette életre.

A Forman-féle filmhez képest igencsak másfajta befejezést adott a műnek Bagó Bertalan. A film végén kicsúcsosodó, könnyfakasztó katarzis emitt elmaradt, vagy inkább csak más módon tör utat. Míg a filmben Berger rezzenéstelen arccal indul el barátja helyett a háborúba sokszáz katonatársával együtt, addig itt úgy kell őt felrángatni a repülőgépre. Tény, így is megrázó valamelyest a vég, s talán Bagó így akarja érzékeltetni, Berger ha át is vállalja a terhet barátjától, a feladat, a küldetés igencsak nehezére esik. Lelkileg meghasonul tőle, hogy esetleg ölnie kell majd ott, a világ végén. A repülőt szimbolizáló hatalmas propeller szinte beszippantja őt, s fél pillanat alatt eltűnik Berger a szemünk elől a sűrű füstben. A két idősík itt egyesül: a barátok a színpad szélére állva, a nézőkkel szemben éneklik a Jöjj el, napfény! himnuszát, a két oldalt pedig a már öreg, élőhalott, önmagát elvesztő Claude Bukowski és a hősi halált helyette halt George Berger. Hátul katonák rázzák le magukról az egyenruhát. NEM! Soha többé háborút! Bagó Bertalan talán így akarja érzékeltetni, nem győzhet a Halál az Élet felett. S Berger együtt énekli a közös himnuszt barátaival. S az az életfelfogás, mely elveti az agressziót, az álszent társadalmi konvenciókat, a faji és nemi előítéleteket, az, amely a megértésre, egymás elfogadására épül, egyszer csak mindannyiunk gondolatának sajátjává válik, s elvezet egy békésebb, boldogabb jövő felé: Jöjj el hát, napfény!